-AMIKOR MINDEN A FEJE TETEJÉRE ÁLL-
-képek, történetek, képtörténetek-
Végre esik!…kiáltott fel egyszerre a kertész és a fotós énem néhány hete. És akkor tapsikoltam csak igazán, amikor már egy hete nem állt el, sőt, egyre elszántabban esett. Na jó, ez enyhe túlzás, de tényleg megörültem az esőnek. Vagyis a méretes, bokáig érő pocsolyáknak.
A brosúra bemutatja majd mind a 12! szentendrei templomot – ha kikerül a nyomdából, megmutatom! 😉
Tavaly tavasz óta várom, hogy az óváros jól elázzon, válogathassak a pocsolyák közül és végre legyen egy tócsában tükröződős képem. Vannak ilyen elképzeléseim; van, amelyik már másnap teljesül, van, amelyik egy évvel később és nyilván lesz olyan is, ami soha.
Nos, szerdán volt a kisfiam, M. kilenc éves és a négygyerekes család gyerekének már egy szülővel kettesben eltöltött óra is extra ajándéknak számít… Sikerült is megszerveznem egy ilyen együtt biciklizős, fagyizós délutánt és még az se tartott vissza bennünket, hogy hideg volt és időnként eleredt az eső. A legfontosabb az volt, hogy zimankóban is fagyizzunk együtt legyünk. És persze hogy a fényképezőgépet ne felejtsem otthon.
Biciklivel keresztül az óvároson – kaland és egyben kihívás, főleg egy kereken(!) kilenc évesnek – se nem elütni, se nem lefröcskölni a gyanútlanul arra sétálókat. Ráadásképp pedig szlalomozhattunk a pocsolyákba állított különböző tereptárgyak (létrák, székek) körül. Oké, hogy Szentendre művészváros, láttunk is már sok mindent, meg modern művészet, elsőre mégsem értettük, miért sorakoznak a furcsa installációk a sétálóutca kellős közepén .
Amikor az egyik széken megláttunk egy kisfiút, M. már-már megörült, hogy rájöttünk a megoldásra: biztos a tócsák közepén ülve nézelődnek az árusok… 😀 De aztán amikor szembejött velem a pocsolyám (értsd: a tökéletes pocsolya a tökéletes tükröződéssel) akkor végre megtudtuk az igazságot.
Engedélyt kértem az árus nénitől, hogy amíg fotózok, félretolhassam a kislétra-kisszékét, amit meglepő módon 😀 nem tócsában ücsörgésre használt, hanem fekvőrendőrhöz hasonlóan forgalomlassítónak szánták. Hogy a hozzánk hasonló vad biciklisek és autósok le ne fröcsköljék a kirakott portékákat. Ma is tanultunk valamit. 😉
(Egyébként miután a fotó kikerült az Irány Szentendre oldalára, rögtön hívtak egykori kedves fotósiskolámból, hogy a képet betennék a pro képzésük tananyagába, merthogy kitűnő példa a három terű, indirekt hátteres kompozícióra. Mondom, hogy ma is tanultunk valamit! 😉 )
Szóval végre-végre sikerült elkészítenem a hőn áhított tócsában tükröződős képet, amiről többen is azt hitték, hogy összemontázsoltam: egy pocsolya és egy templom fotójából. Pedig dehogyis: a valóság ennél sokkal egyszerűbb, csak egy kis csavar van benne. Odaguggoltam a pocsolya mellé, egyenesen belefotóztam, majd fogtam és fejére állítottam a képet. Vagyis tulajdonképpen a templomot. De mindenki nyugodjon meg, utána rögtön minden a helyére került. 😉
