-képek, történetek, képtörténetek-
Megjelent a Nekem Szentendre második nyomtatott magazinja! Végre eljutottam a Tourinform irodába és szereztem belőle egy példányt, még szinte meleg volt! Vicces, de bevallom, mindig félve hozok el egy-két lapot ismerősöknek, barátoknak, mert félek, hogy elfogy -az angol nyelvű kiadásból még Németországba is postáztunk-, de ti ne féljetek, nyugodtan vigyétek. Ha esetleg nem juttok el Szentendrére, online is olvashatjátok, de azért nyomtatásban az igazi.
Történetek Szentendréről, szentendreiekről, Gálfi Sarolta tollából. (Ő készíti a Nekem Szentendre interjúit és emellett az ő nevéhez fűződik az ember című kezdeményezés is.)
Ami engem illet, én biztosan kétféleképpen olvasom a magazint.
Az egyik szememmel különleges élettörténeteket látok, a másikkal csak képeket.
Hamisítatlan szentendrei helyszíneket, benyomásokat, hangulatokat, ismert és ismeretlen embereket – ahogyan én látom Szentendrét. Képeket, amelyek többnyire helyettem mesélnek.
Most hadd meséljek én nektek; a magazinban megjelent fotókról. Mindegyiket picit a gyerekemnek érzem, már csak azért is, mert a saját gyerekeim is szerepelnek több képen. És mindnek megvan a saját kis története – ezeket a személyesebb jellegű írásokat olvashatjátok majd itt, a blogon.
Őszi és téli séták – gyerekekkel vagy nélkülük
Ősszel és télen még a szokásosnál is többet sétáltam az óvárosban, hiszen a szentendrei Torinform Iroda felkérésére készítettem egy őszi és egy téli fotósorozatot (ízelítő a képekből itt). Sokszor eszembe jutottak neves street fotósok, fantasztikus alkotók, akik egész nap rótták a várost, figyelték és fotózták az embereket, keresték a pillanatot…s legfeljebb azzal szakították meg sétájukat, hogy időnként leültek egy kávézó teraszára szusszanni…Na, az én nagycsaládos életembe ennél kissé komplikáltabban fértek bele a séták, de azért megoldottam.
Reggelente, miután a gyerekeket élve leadtam oviba/iskolába, a Dunakorzón sétáltam haza, nyilván a fotós táskámmal az oldalamon. (Ha a rohanásban esetleg otthon felejtettem volna, akkor hazáig morogva, hiszen nyilván olyankor születtek volna a legjobb képek…) Ha fotózhatok, akkor az engem maximálisan kikapcsol és feltölt, szóval lényegében a hazaúton töltöttem fel a reggeli fejetlenségben lemerült akkumulátoraimat…(keljetekfel, siessetekmár, holatáskám, holazuzsonnám, jajjjjnincskészafizikaleckém stb…).
Télen kora délutánonként is gyakran sétáltunk (mindent a képekért és a legjobb fényekért felkiáltással). Ilyenkor gyakran a gyerekeket is elcsaltam, négyük közül valamelyikük mindig kapható volt, pláne ha elhangott a fagyi forró csoki hívószó.
Szentendre Fő tér, karácsony, 2018.
A Fő téri karácsonyfás kép is egy ilyen délutánon készült. Esett a hó és Léna velem tartott, ő az, akit a hidegben a legnehezebb rávenni, hogy kimozduljon, de ezúttal sikerült…
Séta közben elkezdett szállingózni a hó és ahogy haladtunk a sétáló utcán, egyre nagyobb pelyhekben esett. Hamarosan a Fő térre értünk, ahol is Léna megállt a fa előtt és percekig mozdulatlanul, megbabonázva figyelte a hóesést. Én pedig őt figyeltem és készítettem nagyjából 50 képet röpke 2-3 perc alatt. Ahogy szoktam: néha kicsit túlzásba is esek, de -ha megvannak a fények és a téma,- próbálom megkeresni a legjobb szöget, a legjobb távolságot és persze a legjobb gyújtótávolságot. Ez utóbbi érdekében még egy 1 másodperces objektívcserére is képes voltam (…) felnéztem a lázas munkából és ekkor vettem észre, hogy nem csak mi vagyunk a téren. Mögöttem toporgott egy japán turistacsoport, akik – fényképezőgépekkel a kezükben- nem a havazást és nem is a mesés karácsonyfát figyelték, hanem bennünket…A szöszke kislányt a fa előtt és engem, ahogy géppel ügyködök…És volt köztük, aki engem is fotózott…
A sok-sok kép közül végül ez lett a befutó, de ki tudja, lehet, hogy Japánban is lapul egy hasonló, amin talán még én is rajta vagyok. 🙂
