-avagy egy izgalmas fotózás még izgalmasabb utóélete-
Családfotózások után alapvetően kiszámítható a menetrendem: összepakolom a holmimat -kisládát, fotós táskát, pokróc-hegyeket- elköszönök a családtól, majd hazasétálok és közben átgondolom az életemet a fotózást. A bejárati ajtót alig nyitom ki ilyenkor és már rohannak is rám a gyerekek, hogy lemeózzák a még nyers képeket…Megszokták, érdekli őket és vicces, de a családjaimat, a gyerekeket is név szerint ismerik, bár a legtöbbjükkel soha nem találkoztak. Egy-egy fotózáson készül vagy 7-800 kép, szóval akad ilyenkor néznivalójuk bőven – ők az első szűrőim és egész jó észrevételeik szoktak lenni. De persze ezeket a képeket ilyen formában csak ők láthatják, hozzátok már nem kerül 50-60 képnél több. 🙂
Nos, ezúttal a szokásos menetrend kicsit cifrábbra sikeredett…
A képeket ezúttal csak leadtam VOLNA a szigorú zsűrinek, ugyanis nyitottam a táskámat és nem voltak benne a memóriakártyák…Csak az az egy darab, ami a gépben maradt (a fotózás utolsó 10! képével), a másik kettőnek nyoma veszett, hiába kutattuk át és ráztuk ki a fotós táskámat tizedjére is…
Képzelhetitek…azt se tudtam, mit mondjak majd Zsuzsinak, aki a Balatonról jött fel fotózásra a 3 gyerekkel (…), és hogy másnap zuhogó esőben és 4 fokban hogyan ismételjük meg a fotózást…Azért próbáltam nem bepánikolni, ugye fontos, hogy példát mutassunk a gyerekeknek, hogy lássák, ura vagyok a helyzetnek. 😉 Hát nem.
Visszapörgettem az eseményeket és arra jutottam, hogy volt egy hely, ahol ledobtam a tákámat és felcsaptam a tetejét, szóval valószínűleg ott repültek ki a teli kártyák, bár a helyre pontosan már nem emlékeztem… (Kis félszer egy centis fekete kártyákat képzeljetek el, szóval a sötét erdőben könnyedén észrevehetőek…)
Nos, mi legyen?…Elemlámpánk van néhány és ugye lelkes segítőm is akadt, így hát úgy döntöttünk, hogy a három lányommal expedícióra indulunk a vaksötétben. Ilyenkor novemberben ugye már délután ötkor az orrunkig se látunk, pláne az ártéri erdőben…de muszáj volt átfésülnünk a terepet, nem várhattunk reggelig, mert ha elkezd esni (ahogy az előrejelzések ígérték), akkor a kártyáknak annyi. Így is necces volt, hogy mennyi időt bírnak ki károsodásmentesen a tocsogós, nedves erdei avarban.
Szóval nekiveselkedtünk és nem hazudok, ha azt mondom, hogy vagy másfél órán át pásztáztuk a terepet és tapogattuk a nedves füvet…Kvázi élőláncként, egymás mellett guggolva haladtunk és átfésültünk a lámpáinkkal vagy 100 négyzetmétert…Aztán egy ponton feladtuk és hazamentünk, kész, elég volt – lesz, ami lesz, nem ér annyit az egész, nem vagyunk mi nyomkereső kutyák, pár memóriakártya pedig nem a világ…Igazából addigra már ideges se voltam, elegedtem a dolgot és megterveztem a pótfotózást szemerkélő esőben, dagonyában. Éljenek a kihívások.
Hazamentünk hát és időközben a férjem is hazaért a munkából. A gyerekek persze egymás szavába vágva mesélték neki a történteket, elvégre ilyen izgalmas nyomozáson is ritkán vesznek részt…
Hogy aztán az én -egyébként nyomozásokban és házkutatásokban is jártas- férjem belenyúljon a táskám egy eldugott szegletébe és egy határozott mozdulattal elővegye az elveszettnek hitt memóriakártyákat.
