-fotózás, családfotózás és ami a képek mögött van-
AMI MINDEN FOTÓZÁSHOZ ELENGEDHETETLEN – KI HINNÉ?
Ha alaposabban megnézitek az előző poszt fenti fotóját, ott van rajta az az apró, de annál fontosabb részlet, ami nélkül soha nem indulok el fotózni. Amit otthon lehet, azt a legtöbbször otthon felejtem (…), de ezt az egyet még otthon hagyni is nehéz, mert megfoghatatlan.
Kitaláltátok, mi lehet az? Nem, nem valamelyik gyerekem, (bár volt már olyan) és még csak nem is a fényképezőgépem (és persze olyan is) 😉 Hanem a FÉNY.
A fenti képen épp egy lombkoronán áttörő fénynyaláb: részletkérdésnek tűnik, de a kép lelkét adja. (Az ilyen fénysugár egyébként utómunkával is könnyedén imitálható, de én inkább magában a fotózásban hiszek, nem pedig abban, hogy „majd utólag megoldjuk photoshopban”. És bevallom, idegzetem sincs a végtelen photohop-pepecseléshez. Másrészt meg az utómunkában odafestett fény szerintem nem az igazi. Persze lehet ezzel vitatkozni és lehet az utómunkát is művészi szinten űzni – nincs is ezzel baj, sokfélék vagyunk.)
Lépten-nyomon a fotózás szót használjuk, a ‘fényképezést’ ma már ritkábban, pedig nagyon beszédes. Benne van, hogy -nincs mese,- a fényképezésnek bizony a FÉNY a lényege. Persze-persze kompozíció, pillanat, színek, érzelmek…sok-sok fontos dolog, de ha nincs fény, nincs fénykép.
És persze annál jobb a kép, minél jobbak a fények. A laikus szemlélő nem mindig látja, tudja, hogy egy kép a fények miatt jó, egyszerűen csak tetszik neki, amit lát. A kicsit avatottabb szem persze rögtön kiszúrja a turpisságot, sőt, megkockáztatom, azt is meg tudja mondani, hogy milyen fényviszonyok közt készült a kép, honnan jött a fény és kb. hány óra lehetett.
Ha fényekről van szó, elég kattant tudok lenni, nem áll távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy a fény az egyik fő mániám. (Szoktam például figyelni az emberek szemfényét, vagyis a napfény játékát a szemükben, azt a pici kis fehér pöttyöt, aminek az alakja a fényforrás alakjától függ…remélem, nem veszik észre, vagy ha mégis, nem értenek félre túlságosan. 😀 Vagy olyan is volt már, hogy kétségbeestem, hogy zöld a kislányom arca, bizonyára beteg! de ezt a zöld színt és a betegség jeleit rajtam kívül senki más nem látta. Hosszas agyalás után rájöttünk, hogy a szentendrei Blagovesztenszka templom restauráló hálójának méregzöld színe tükröződött az arcán, alig láthatóan, de rögtön kiszúrtam és jól felidegesítettem magam rajta…)
A napokban szembe jött velem egy kedves ismerősöm, Bojta Zsuzsanna opearénekes írása, ami szerintem több, mint találó:
„…Ahogy ott ültünk a tengerparton és néztem a naplemente színeinek hihetetlen játékát, a mostohanagyapám jutott eszembe. Kaszás István festőművész. Mesterem. Egyik festészet óra után a hetedik emeleti kőbányai panel ablaka elé álltunk. Épp ment le a nap. Akkor azt mondta: ‘Zsuzsikám. Nézd meg ezt a csodát. A Fény. Nem lehet megfesteni. Ezt jól jegyezd meg. A lapon látható legvilágosabb elérhető szín, maga az akvarellpapír fehérje. És ez sem világít. A festők és a fotóművészek élete nem más, mint a fény üldözése. Megpróbálni a lehetetlent. Visszaadni a visszaadhatatlant. Minden a fényről szól. Még az árnyék is.”
És tényleg. Az biztos, hogy az én életemben sok minden a fény és árnyék körül forog és az is, hogy néha üldözőnek érzem magam. Na jó, a helyzet nem tragikus, de tény, hogy korábban például nem izgatott különösebben az időjárás. Amióta viszont családfotózással foglalkozom és a szentendrei óvárosban is sokat fényképezek, egyik első dolgom reggel, hogy megnézzem az előrejelzést. Khm. Előrejelzéseket – merthogy biztos, ami biztos, a jó üldözőnek tudnia kell, hogy aznap milyen fényeket üldözhet fényekre számíthat.
A fények ugyanis iszonyú sokfélék lehetnek, minden fotós másfajta fénykre esküszik. Ha jobban érdekel a téma, nézegess képeket: van olyan fotográfus, akinek a képein soha nem süt a nap , de olyan is, akién szinte mindig.
Én például nagyon szeretek kora reggel és kora este várost fotózni, mert ilyenkor alacsonyabban jár a nap és gyönyörű az ellenfény. (Nem mondom, hogy az ellenfény -amikor a nappal szemben fotózunk- technikailag a legkönnyebb fotós helyzet, de próbálom megugrani.) Napközben soha nincs nálam fényképezőgép, főleg azért, mert a magasan járó, déli nap nem a legszebb, ha embereket fotózunk. Persze emiatt „lemaradok” pillanatokról, de üsse kő – mondom, hogy nekem a fény sokszor a pillanatnál is fontosabb. (És vajon tényleg lemaradok a pillanatról? Egy érdekes cikk ebben a témában.)
MONDOM, HOGY ENYÉM A LEGSZEBB STÚDIÓ!
Pont a magasan járó nap árnyékai miatt nem fotózok családokat se napközben, hanem megvárom a naplemente előtti másfél-két órát. Ez az ún. aranyóra, amikor minden arany színben úszik, s amit már milliószor említettem, de nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Többször szeretnétek napközben családfotózást -főleg a gyerekek alvásideje miatt, ami persze érthető, hogy fontos szempont, de erről mindig lebeszéllek benneteket. Az egész napos fotózás megoldható egy stúdióban, ahol mindig ugyanolyanok a fények és éppen ezért kényelmes megoldás lehet, de én a családokat inkább kihívom a szabadba.
Higgyétek el, hogy annál szebb és változatosabb stúdió és háttér, mint amit a természet naplemente környékén nyújt, nem létezik… Ezért szoktam mondani -sokszor megrökönyödést keltve-, hogy enyém a világ legszebb, legjobban berendezett fotóstúdiója, mert valóban az. Amit ráadásul újrarendezni se kell, mégis mindig másmilyen: más arcát mutatja ősszel, tavasszal, nyáron, sőt, még egy 2 órás fotózáson belül is. Előfordul persze, hogy ez a stúdió kicsit felhős, picit borús és kiszámíthatatlan, a fű pedig itt-ott szúr és az is lehet, hogy kutyákkal vagy éppen birkanyájjal találkozunk a fotózás alatt – de pont ez adja a szabadban fotózás szépségét, spontaneitását.
A legközelebbi blogbejegyzésemben egyébként pont erről fogok írni. Segítek eligazodni, elmondom, hogy általában milyen stílusú családfotózások vannak, én hová sorolom magamat és kinek való egyáltalán a szabadtéri családfotózás. Mert nyilván nem mindenkinek.
Addig is kedvcsinálónak egy összeállítás, amin nagyon jól látszik, hogy egy családfotózás során hogyan változnak a fények, a színek. Hogy érdemes azt a két órát maximálisan kihasználni, hiszen ahogy megy lefelé a nap, percről-percre más színt ölt a természet és pont ezért egy fotózás alatt végtelenül változatos sorozat készülhet – megkockáztatom azt is, hogy bármelyik stúdiónál változatosabb.
Nézzétek csak a bizonyítékot! A négy kollázs négyféle idősávban készült, ami a színeiken világosan látszik – a harsogó zöldtől haladunk a narancsos arany árnyalatokig. Az utolsó, kékes kollázs pedig a bónusz. Aki kitartó és a naplemente után is velem tart, az jó kis sziluett családfotókkal térhet haza, ezek keretben, a nappali falán mutatnak a legjobban. 😉
