-KEDVENC ÉS NEMKEDVENC FOTÓS HELYSZÍNEIM-
-képek, történetek, képtörténetek-
Főleg a gyerekfotóim kapcsán rengetegszer kérdezitek: és ez a kép hol, merre készült?
Mindenekelőtt azt árulom el, hogy
hol biztosan NEM.
Merthogy van egy hely, ahol soha, de tényleg soha nem szoktam fotózni: ez pedig a nagyvárosi, urbánus környezet. És nem azért, mert ezek rossz helyszínek és ilyen helyeken csak csúnya sorozatok születhetnek, dehogyis! Sőt! Fantasztikus kollégáim vannak, akik speciálisan ilyen helyszíneket választanak a fotózásaikhoz, szívesen ajánlok is közülük, ha Te is ilyen sorozatra vágysz.
Nekem azért maradtak ki az életemből az efféle helyek, mert iszonyú ritkán járok Budapestre vagy más nagyvárosokba, pláne a gyerekeimmel együtt. És azért sem fotózok ilyen helyeken , mert a városias közeg egyszerűen nem inspirál, nem hoz lázba. Még soha nem volt olyan, hogy beértem egy városba, s megdobbant a szívem a látványtól, hogy ITT ÉS MOST! vedd elő a fényképezőgéped! és MOST azonnal kattints, mert…mert muszáj.
Ez az a ‘láz’, ami nélkül szerintem belekezdeni se érdemes (a legtöbb dologba se, de fotózásba biztosan nem). Ez az, amit nem lehet nem észrevenni egy képen, mert messziről átsüt rajta – és ez az, ami vagy ott van, vagy nincs, harmadik lehetőség nem létezik és pont.
Idáig rendben van, most már tudjátok, hogy hol nem. De akkor
hol IGEN?
Nem tudom, mennyire okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy ott fotózok, ahol nap, mint nap jövök-megyek, olyan helyeken, amelyek ‘kéznél vannak’. (Egyébként érdekes ez, egyszer olvastam, hogy a legnagyobb tájfotósok kivétel nélkül hazai terepen készítik legjobb képeiket, pedig ugye azt gondolnánk, hogy utazásaik alatt, egzotikus tájakon. Ha belegondolunk, ez teljesen logikus, hiszen mindenki a közvetlen környezetét ismeri a legjobban, arra jár a legtöbbet, vagyis érthető, hogy ott készülnek a legjobb képei is.)
Nos, én Szentendrén járok nap, mint nap többször is, sétálunk vagy éppen reggel oviba, iskolába tekerünk a gyerekekkel – s ilyenkor mindig a ‘zöld utat’ választjuk, vagyis a Duna partot, a Bükkös patak partját, a lényeg, hogy minél kacskaringósabb és érdekesebb legyen az út (és minél később érjünk be az oviba)…
A Nekem Szentendre magazin második kiadásában megjelent fenti kép is egy ilyen reggelen készült: a három nagy már bőven lehagyott bennünket (ők ilyenkor ezerrel tekernek, mert kb. 2 percet hagynak maguknak a 950 méteres táv megtételére…), mi a legkisebbel ráérősebben kerekeztünk az ovi felé. Ilyenkor gyakran elkanyarodunk a Postás strand felé, most pedig kvázi kötelező volt megnézni a Dunát, mert fantasztikus látvány, ahogy párolog a felkelő nap fényében. Egyébként elég ritka látványosság, hogy a szentendrei Duna párába takarózik (tavaly ősszel talán 4-5 reggelen tette), szóval érthető, ha szinte sírni tudnék, ha ilyenkor nincs nálam fényképezőgép…De ezúttal nem sírtam, mert volt, hurrá! A magazinba került képen Róza hátrahagyta nekem a biciklijét és kiszaladt a partra, hogy megvizsgálja a harmatos füvet – s egyúttal letesztelje, hogy vajon vízálló-e a cipője. Jelentem, nem volt az. 😉
Van egyébként a képnek egy párja is, ami kimaradt a magazinból: pár perccel később készült, amikor Róza már tocsogósra áztatta a cipőjét, újra biciklire pattant és egy kiskutya is becsatlakozott hozzá – nyilván neki is tetszett a látvány.
Szóval a HOL kérdésre válaszolva: én mindig azt mondom, hogy nem kell a világ másik végére menni, különleges helyeket keresni se a gyerekeink fotózásához, se a családfotózásokhoz. Kis képzavarral élve: abból főzök, amim van, azokból az alapanyagokból, amelyeket jól ismerek, legyen szó akár Szentendréről vagy a kis alföldi szülőfalumról. Körbenézek, megkeresem a legközelebb eső nyugis helyet, erdőt, mezőt, patakot – ezeknél jobb helyszín, a természetnél szebb háttér egyszerűen nem kell. Nincs szükség díszletre, kellékekre, pózokra, magunkon és a gépen kívül semmire.
Vagyis pontosítok: egy valamire még szükség van. (Ami a magazinba került és a kimaradt képen is látszik, ha alaposabban megnézitek őket.). De, hogy ez micsoda, arról majd a következő blogbejegyzésemben olvashattok.
Pár fotó a kedvenc szabadtéri sorozataimból:
A szülőfalum határa…mert ezeket a helyeket nem csak úgy ismerem, mint a tenyeremet, -tudom pontosan, hogy hol, hány órakor kel és megy le a nap és melyik irányból jön a legjobb fény,- hanem azért is, mert ott van az az érzelmi töltés, a kapocs, ami ezekhez a tájakhoz köt, s ami ha megvan, az szinte kikiabál a képből.
Ha Császártöltésen kimegyek a határba, minden csupa zöld. Egy kis falunak is megvan mindene, ami csak kell: erdői, mezői, dombjai, tavacskái. És ennyi pont elég.
