-AVAGY EGY KÉP SOHA NEM 1 KÉP-
-képek, történetek, képtörténetek-
Családfotózások alkalmával számtalanszor hallom -az egyébként dicséretnek szánt mondatot: „Ezt jól elkaptad!” Pedig ha tudnátok… A legtöbbször a kép, ami elétek kerül, az a jéghegy csúcsa, sokszor egyetlen fotó mögött képek tucatjai, százai állnak.
A napokban indult útjára egy fantasztikus kiállítás, ahol a fotókról azt is megtudhattuk, hogy milyen hosszú út vezetett ahhoz, hogy a vágyott kép megszülethessen. Természetfotós tárlatról beszélünk, de a számokon még így is megdöbbentem: több tízezres, sőt, legtöbbször több százezres nagyságrendekről beszélünk! Ez a hihetetlen statisztika adta az ötletet, hogy én is utánanézzek, hogy a Nekem Szentendre magazinban megjelent képem alá vajon milyen számot írhatnék. Esetemben nyilván nem milliós, de még csak nem is százezres nagyságrendű a megelőző képek száma, de nekem azért még így is tekintélyes szám:
497.
Emlékszem, egy őszi reggelen a szél cibálta, leveleit hullató szelídgesztenyefát körülbelül 3/4 órán keresztül fotóztam egy kis utcácskából. Ez idő alatt volt ott minden: százával hulló falevelek, párosan hulló falevelek, magányos falevelek, pörgő-forgó falevelek, fényben megcsillanó falavelek, épp, hogy csak négyzet alakú falevelekkel nem találkoztam. Én pedig fotóztam szorgosan, s közben magamban szurkoltam, hogy végre jöjjön egy falevél! Hogy hulljon le egyetlen-egy falevél, de nem ám akármilyen! A FALEVÉL, ami nem kapaszkodik egy másikba, nem pottyan le 2 mp alatt, hanem lassacskán: egymagában táncol, pörög-forog, sőt, annyira jó irányba forog, hogy a kedvemért még a csillanása is látszik az ellenfényben. És lám, így is lett: a falevelek szót fogadtak, csak ki kellett várnom a soromat.
Szóval a kép, ami végül a magazinba került, pontosan a 498. a sorban. 498 képet készítettem, mire azt tudtam mondani magamnak, hogy ez így jó lesz, most már nyugodtan hazamehetek és hátradőlhetek. (hogy holnap ugyanitt folytathassam 😉 )
És hogy jön ide a családfotózás?!
És szinte hallom a kérdésedet: na de mégis, mi a csuda köze van a szelídgesztenyének a család- vagy gyerekfotózásokhoz? Hidd el, rengeteg!
Nem csak az, hogy a családokról -ugyanúgy, mint a gesztenyefáról- általában töméntelen mennyiségű kép készül (van ám, hogy a 497-nél is sokkal-sokkal több, de pssszttt!)
Hanem az is, hogy egy család az én szememben sok mindenben hasonlít ehhez a fához: egy családban is óriási az erő, folyamatosan változik, állandó mozgásban van, nem mondhatom neki azt, hogy hé, falevél kicsifiú és te, kicsilány, álljatok már meg, legyetek szívesek, ide állj, oda állj, tartsátok ki a bal lábatokat még legalább 2 percig, mert akkor tudom elkészíteni a tökéletes felvételt…Vagyis ti is -akárcsak a fa- önmagatokat adhatjátok, pózok, műmosolyok, rátok erőltetett klisék nélkül – én pedig -akárcsak a gesztenyefánál abban a bizonyos sikátorban- ott vagyok a háttérben. Persze mindenben segítek nektek, megtalálom számotokra a legmegfelelőbb helyet, időt és fényeket, de aztán mindig hátralépek kettőt.
Hátralépek és megvárom, amíg eljön A pillanat. A TI pillanatotok, ami nem mindig tökéletes ugyan,- de a maga tökéletlenségében is TI vagytok, s a képek a ti saját történetetekről mesélnek – akár még az unokáitoknak is.
Nos, ez az én gesztenyefa történetem, s nem véletlen, hogy ezt a képet beleragasztottam a fotóstáskám belsejébe: azért, hogy családfotózásokkor mindig emlékeztessem magam és észben tartsam, mi a ti dolgotok és mi az enyém.
Gyertek, nézzétek meg! 😉
„Nincsenek halott dolgok, minden él (…). Nem csak az emberek, az állatok, a madarak. A fa is, a kő is, a bot is és mindenféle gép is. Csak ravaszkodnak, tettetik magukat, mintha nem élnének, de valójában mindent látnak, éreznek, és amikor csak akarnak, mindent saját kedvükre tesznek, nem pedig az ember óhaja szerint.” Nyikolaj Dubov
